A papír és a nyomtatás történetéből

Az antik világ legfontosabb íróanyaga a papirusz volt. A Nílus menti mocsarakban termő papiruszsás vastag, húsos szárának belsejét vékony szeletekre szelték, függőlegesen egymás mellé helyezték, majd újabb réteg következett, ezúttal vízszintesen. A két réteget összekalapálták. A rostokat a növény nedvei tökéletesen összeragasztották. Száradás után a felületét simára csiszolták. Az így készült lapok szélét összeragasztva, több méteres tekercseket állítottak elő. A papirusznak csak az egyik, rektonak nevezett oldalára írtak, melyen vízszintesen futott az erezet.

A sorokat balról jobbra haladó oszlopokban rótták, nádtollal, ecsettel. A hátoldal, a verso, üresen maradt. Az elkészült iratot fából, csontból készült pálcára tekercselték, és bőrtokban tárolták. A tekercsek általában 8-10 méter hosszúak voltak, de előfordult 40 méteres is. A papirusz szinte kizárólag Egyiptomban termett, készítése és a vele való kereskedelem állami monopólium volt. Papiruszra írtak a görögök és a rómaiak, és az ókori világ legnagyobb könyvtára, az Alexandriai könyvtár is papirusz tekercsekből állt.

Egyiptomban, Nagy Sándor nyomán meggyökerezett a hellén kultúra. Az Alexandriába görög földről érkeztek tudósok, filozófusok és művészek virágzó kulturális központot hoztak létre. Nagy Sándor halála után utódja, I. Ptolemaiosz Szotér megalapította világhírű könyvtárát, a Museiont. Könyvtárát változatos módszerekkel gyarapította. Vagyonokat fordított kéziratok vásárlására, lefoglaltatta az alexandriai kikötőben horgonyzó hajók könyvrakományait, a másolásra kölcsön kapott könyveket pedig gyakran nem szolgáltatta vissza. Gyűjteménye ily módon több mint 700 ezer tekercsre gyarapodott. Tartalmazta a teljes görög irodalmat, a klasszikus filozófusok és tudósok írásait. A könyveket másolók sokasága sokszorosította, az így készült példányokat kereskedelmi forgalomba hozták. A könyvek másolását írni tudó rabszolgák végezték, akik hangos diktálás után jegyezték le a szöveget.

A Museion nem egyszerű könyvtár volt, hanem a hellén tudományos élet központja is, ahol a kor legkiválóbb tudósai tevékenykedtek. A könyvtár állománya, több évszázados fennállása után a VII. század közepére semmisült meg.

Száz évvel az alexandriai könyvtár megalapítása után, Kr.e. 200 körül, II. Eumenész király Pergamon városában az alexandriai mintájára saját könyvtárat hozott létre. A görög világot és a Közel-Keletet összekötő kereskedelmi utak Pergamon városán haladtak keresztül, a város rendkívüli mértékben maggazdagodott. II. Eumenész valamennyi fellelhető kéziratot felvásárolt könyvtára számára és udvarába hívta kora jelentős tudósait.

Egyiptom nem jó szemmel nézte vetélytársa gyarapodását, és hogy megnehezítse dolgát, beszüntette a pergamoni papirusz szállítmányokat. Ekkor kezdték állatok megfelelően kikészített bőrét írásra használni. A pergamen több szempontból sokkal alkalmasabbnak bizonyult, mint a papirusz: mindkét oldalára lehetett írni és rendkívül tartós volt. Megfelelő körülmények közt akár évezredekig is megőrzi állapotát. A papiruszt azonban csak lassanként váltotta fel, mivel elkészítése fáradságos, hosszadalmas munkát igényelt, ezért az ára igen borsos volt.

A IV. sz. végére, a kereszténység és a kódexforma elterjedésekor szorította ki véglegesen a papiruszt. És ekkor kapta a pergamen elnevezést is, azt megelőzően hártya (membrana) ill. vellum néven volt ismeretes.

A pergamen készítésének első fontos lépése egészséges állattól származó, jó minőségű irha beszerzése volt. Eredetileg a pergamen borjúbőrből készült, később kecske és juh bőrét is felhasználták. A lenyúzott irhát meszes vízbe áztatták. Néhány napos fürdő után kioldódott belőle a zsír nagy része és fellazult a szőrzet. Ezután levakarták a bőrről a szőrszálakat és a külső rétegeket, majd újabb meszes fürdő után tiszta vízzel alaposan kimosták, és keretre feszítve megszárították. Száradás közben a bőr egyre nyúlt és vékonyodott, míg olyan feszes nem lett, mint a dob.

Eközben gyakran keletkeztek kisebb szakadások, lyukak, melyeket idejében még be lehetett foltozni. A még kissé nedves hártyát félhold alakú késsel, a lunellummal mindkét oldalán teljesen simára, egyenletesre vakarták. A megszáradt hártyát krétával bedörzsölve készítették elő az írásra. A krétapor megszabadította a maradék zsiradéktól, még simábbá, fehérebbé tette az anyagot. Végül a kész pergament összegöngyölték. A legfinomabb hártyát az anyaállat méhéből 15 hetes korban kivett bárányok bőréből készítették. Ez volt az ún. szűzpergamen, amit különleges alkalmakkor, uralkodói oklevelek készítésére használtak. Európában Erdély területén állították elő a legtöbb íróhártyát.

Évszázadokon át a pergament is tekercsekben tárolták, mint a papiruszt. Az I. században kezdték el lapokra vágva és összehajtogatva, mindkét oldalát megírva használni. Hogy a lapokat az elpiszkolódástól megvédjék, bőrszíjjal átkötve, fatáblák közé szorították. Így született meg a mai könyv őse, a kódex. A papír készítését a kínaiak találták fel, régészeti leletek és korabeli feljegyzések tanúsága szerint már az időszámításunk előtt. Az írott hagyomány azonban Caj-Lun, császári hivatalnok nevéhez köti. Történelmi tény, hogy Kr.u. 105-ben Ho-Ti császár elrendelte a papír gyártását, mégpedig Caj-Lun találmánya alapján, amely minden bizonnyal az addigi eljárás tökéletesítése és új nyersanyag alkalmazása volt. A megelőző korban összefűzött bambuszcsíkokra, vékony fatáblákra és selyemre írtak tussal és ecsettel. Selyem pépesítésével pedig már papírt is készítettek. De Caj Lun előtt a papír csupán csomagolóanyagként szolgált, a császár orvosságait göngyölték bele. A papír íróanyagként való felfedezése mindenképpen Caj Lun érdeme volt.

Eljárása szerint a papírt az eperfa kérgétől megszabadított fiatal hajtásaiból készítették. A növényi rostokat meszes vízben áztatták napokig, hetekig.

Áztatás után a rostokat összezúzták és az így keletkezett pépből bambusz szitával merítettek ki megfelelő mennyiséget. A felesleges vizet lecsurgatva a lapot nemezre borították, kövekkel préselték, majd napon megszárították. A kész papírt rizskeményítővel vonták be, hogy ne fusson szét rajta a tinta. A papírkészítéshez felhasználtak bambusznádat, rizsszalmát, kendert, elhasznált halászhálót és rongyot is.

A kínai papírkészítők már egész korán elkezdték színezni a papírt. A kínaiak hagyománya szerint a sárga a legtisztább szín, a császár színe is a sárga volt, a papír pedig a császár dicsőségét szolgálta. Ennek jeleként a papír felületét parafa főzettel sárgára festették. És nem mellesleg a főzet a rovar kártevőktől is megvédte a papirost.

A kínaiak évszázadokon át őrizték a papír készítésének titkát. A 7. század elején koreai közvetítéssel ismerték meg a japánok. Az igazi nagy áttörést azonban 751. évi talászi csata hozta el.

A csatában az arab seregek nagyszámú kínai foglyot ejtettek, köztük a papírgkészítés mestereit is. Ezek a kínai mesteremberek rendezték be az arabok számára az első papírgyártó műhelyt Szamarkandban és hamarosan számos papírmalom létesült szerte az arab birodalomban. A papír a bagdadi kalifátus hivatalos íróanyaga lett, készítése pedig mindenhol ismertté vált, ahová az arabok hódításaik útján eljutottak.

A papírkészítés tudománya a XII. század elején, 1150-ben eljutott a legtávolabbi arab tartományba, Hispániába is - Európába. Az arabok 929-ben alapítottak kalifátust spanyol földön és az akkori Európában páratlan kulturális és tudományos életet hoztak magukkal. Szakképzett mérnökök, kézművesek, földművesek, orvosok telepedtek le a tartomány központjában, Cordobában. A mór művészet és építészet nyomán félmilliós város született, amikor Párizs lakossága nem érte el a 40 ezret. Kövezett utcák, padlófűtés, több száz közfürdő, egyetem, 600 ezer kötetes könyvtár működött, itt volt Európában elsőként közvilágítás. És itt épült az első európai papírmalom. Az arabok a papír készítése mellett kiterjedt kereskedelmet is folytattak és kialakították a mai napig használatos kereskedelmi egységet, a rizsmát. Egy - egy rizsma a papír fajtájától függően 240 vagy 480 ívből állt.

Az írástudatlan európai társadalom azonban igen lassan barátkozott meg az új íróanyaggal. A jogaikat biztosító okleveleket ugyanis minél tartósabb anyagon kívánták őrizni. A papír iránti bizalmatlanság, gyengébb ellenálló képessége miatt nagy volt.

A papír elterjedését Európában az írás és olvasás iránti igény újbóli megnövekedése hozta el. Amikor az írás újra a mindennapok szerves részévé vált, és szükség lett a nagy mennyiségű, olcsó íróanyagra.

Az európai papírhasználat és papírkészítés első virágzó központja Itália lett. Itt használták először a papirost fontos okiratok és oklevelek készítéséhez a XI. században és két évszázaddal később már általánossá vált a papír használata. Hosszú ideig külföldről szerezték be a szükségletet, majd a növekvő igények kielégítésére papírmalmokat építettek, elsőként 1250 körül, és néhány évtized alatt egész Itáliában elterjedt az új iparág. Az olasz papír egyeduralma a XIII. század végéig tartott. Ekkor kezdték használni Németországban a papírt, majd lassanként elterjedt a papír használata és készítése egész Európában. Az európai műhelyekben a papírt fémdrótból készült szitával merítették, így alakult ki jellegzetes, bordás mintázatuk.

Az európai papírkészítés kiterjedésével éles verseny alakult ki az arab kereskedőkkel. Az egyes papírmalmok szükségesnek látták saját termékük megjelölését, az arab kereskedők és más műhelyek árujától való megkülönböztetését. Ennek eszközeként elsőként az egyes rizsmákat jelölték meg a papírkészítő mester vagy a műhely tulajdonjegyével. A rizsmák megjelölése fából készült pecsétnyomókkal történt. Így alakult ki a védjegy, ami az eredetet és a minőséget garantálta és mind fontosabbá vált. A rizsmák megjelölése mellett idővel az egyes papírlapokat is jelölni kezdték. Ehhez azonban az írást nem korlátozó, „láthatatlan” jelölésre volt szükség. Erre szolgáltak a vízjegyek. A merítőszitára vékony drótból formált alakzatot erősítettek, melyen a merítés során vékonyabb rostréteg alakult ki, a papír áttetsző lett. A kész papírlapot fény felé tartva tűnt elő a mintázat. A rizsmán található fadúcnyomat és a papírok jelölése azonos volt. Az első vízjeles papírokat Itáliában készítették 1282 körül.

A papiros elterjedésével bőséges mennyiségben állt rendelkezésre olcsó alapanyag a könyvkészítők számára. A sokszorosítást azonban javarészt még mindig kézi másolással végezték. Pedig a nyomtatás kezdeti formáit már évszázadok óta ismerték. A könyvek nyomtatását, csakúgy, mint a papír készítését, a kínaiak találták fel.

A könyvek igazán hatékony sokszorosítását lehetővé tevő első technika a fatáblás nyomtatás megjelenésével született meg valamikor a VIII. század táján. Az eljáráshoz kemény fából metszették ki a nyomódúcokat, minden egyes laphoz külön-külön. A nyomtatáshoz a táblát nyomdafestékkel kenték be, ráhelyeztek egy papírlapot és a hátát száraz kefével átdörzsölték. A ma ismert legrégebbi nyomtatott könyv is ezzel a technikával készült. A Gyémánt Szútra 868-ban készült papírtekercsre, és a szöveg mellett már illusztrációkat is tartalmaz és érett nyomdatechnikáról tanúskodik. A könyvre Stein Aurél bukkant rá 1907-ben.

Fadúcos nyomtatással, nagy példányszámban készültek a tömegek számára különböző népszerű nyomtatványok, jóslással, álomfejtéssel foglalkozó munkák, kalendáriumok és játékkártyák is. Európában a játékkártyák feltűnésének köszönhetően a XIII. században megismerték a fametszés technikáját. A kártyajáték, az egyház tilalma ellenére rövid időn belül rendkívül népszerű lett, megállíthatatlanul terjedt. Az egyház hamarosan felismerte a nyomatokban rejlő lehetőséget, szentképeket kezdtek hasonló technikával előállítani és vásárokon, búcsúkban árusították azokat. A képeket sablon segítségével, kézzel színezték ki.

Fadúcos nyomtatással kezdetben jellemzően egyleveles nyomatokat készítettek, kisebb-nagyobb képeket, majd a XV. század első felétől egyre terjedelmesebb kiadványok, képeskönyvek, iskoláskönyvek jelentek meg. Fatáblás nyomtatással készült a széles néptömegek számára a Biblia Pauperum, a „Szegények Bibliája” sok színezett képpel, kevés szöveggel, ami az írástudatlanok számára is élvezetessé tette a művet.

A különálló, mozgatható betűkkel való nyomtatást ekkor már századok óta ismerték Kínában. A módszer kidolgozása Pi Seng nevéhez fűződik, aki 1045-ben, tehát Gutenberg előtt 400 évvel szerkesztette meg mozgatható nyomóelemeit. Az írásjegyeket egyenként képlékeny agyagba metszette, majd kiégette. Ezt követően fenyőgyanta, viasz és hamu keverékével bevont vaslemezre helyezte a nyomóelemeket, szorosan egymás mellé. A lemezt tűznél felmelegített, és amikor a gyantakeverék kissé megolvadt, a betűk tetejét egy sima lappal belenyomta. A gyanta lehűlve újra megkeményedett és szilárdan rögzítette az elemeket. Az eljárással száz és ezerszámra nyomtatták a példányokat. A munka végeztével a gyantát felmelegítve a betűket egyszerűen kiemelték és faládákban csoportosítva tárolták.

Pi seng halála után találmánya feledésbe merült. Majd 300 évnek kellett eltelnie, amíg Kínában újból mozgatható betűkkel kísérletezett egy Vang Csen nevű nyomdász, aki ezúttal fából készítette nyomóelemeit. Az alfabetikus írás néhány tucat jelével szemben a kínai írás több ezer írásjegyet tartalmaz. Érthető tehát, hogy ezek szedésével, rakosgatásával nem szívesen foglalkoztak a nyomdászok. Vang Csen szerkesztett egy forgatható szedőasztalt, mellyel a szedés munkáját könnyítette meg. Két méter átmérőjű, fából készült, rekeszekre osztott lapot szerelt forgatható állványzatra és az asztal osztásaiban helyezte el az írásjeleket. Találmánya nagy sikert aratott. Később próbálkoztak ónból, majd bronzból készült betűkkel is, de a kísérletek és tökéletesítések ellenére a kínai nyomdászatban a fadúcos nyomtatás maradt meghatározó egészen a XIX. századig.

A nyomtatás, röviddel feltalálása után eljutott Koreába, ahol igen fogékonynak mutatkoztak a technológia iránt. És akárcsak a papírkészítés művészetét, a könyvnyomtatást is koreai közvetítéssel ismerték meg a japánok.

Johann Gutenberg Mainzban született 1400 körül. Pályáját aranyművesként és pénzverőként kezdte, de harmincas éveitől már betűmetszéssel és a sokszorosítás problémájával foglalkozott. Saját betűkészletével füzeteket, kisebb könyvecskéket adott ki, majd nekilátott fő művének, a teljes Biblia kinyomtatásához. A hatalmas munkához alapjaiban új eljárást, eszközöket és anyagot dolgozott ki. Bár Kínában alkalmazták már a mozgatható betűket, de a tökéletesen egyforma betűk tömeges előállítása mindenképpen Gutenberg érdeme. Első lépésként acélpálcába metszette az egyes betűk tükörfordított, kidomborodó képét. Ez volt az anyabetű, az ún. patrica. A patricát, a pénzveréshez hasonlóan rézlemezbe ütötte. Az így kapott matricát az általa szerkesztett öntőkészülékbe helyezte és ólom ötvözetből nagy mennyiségben állította elő a kívánt betűket. Mikor a matrica elhasználódott, a patrica segítségével bármikor pótolni lehetett. A betűk öntéséhez alkalmas, nagy kopásállóságú fémötvözetet Gutenberg hosszas kísérletezés után ólomból, antimonból és ónból állította elő. Sűrű, olajos nyomdafestékét lámpakorommal, viasszal, különböző kencékkel keverte. A festék egyenletes felhordását pedig lószőrrel kitömött bőrlabdaccsal végezte. És szintén Gutenberg találmánya a róla elnevezett, fából épített csavarorsós kézisajtó, mellyel a nyomtatás műveletét végezte.

Az előkészületek két évig tartottak, a betűk öntése és maga a nyomtatás három teljes esztendőt vett igénybe. 1455 nyarán készült el a mű, a 42 soros Biblia. Két, nagy méretű kötetben, összesen 1282 oldalon, 2 hasábos szedéssel mintegy 150 példányt nyomtatott, ebből 120-at papírra, 30 darabot pergamenre.

A XV. század utolsó évtizedeiben és a XVI. század kezdetén a könyvnyomtatás fénykorát élte. A kézzel festett díszítéseket felváltották a fametszetek. A fametszés technikáját a kor legnagyobb mesterei, Albrecht Dürer, Hans Holbein, idősb. Lucas Cranach, Hans Burgkmair, Albrecht Altdorfer, Michael Wohlgemut és Jost Amman művészetté emelték.

A korszak legnagyobb németalföldi nyomdászai Erhard Ratdolt, Anthon Koberger és Aldus Manutius volt. Erhard Ratdolt Augsburgban működött. Az ő nyomdájából került ki a magyar Thúróczy Krónika 1488-as kiadása. A krónika metszeteit magyar mesterek készítették. Nürnberg város leghíresebb nyomdászának, Anthon Kobergernek a műhelye már valóságos nagyüzem volt. 24 sajtóval nyomtatta művészi kiállítású könyveit, melyek illusztrálásához kora legnagyobb mesterét, Michael Wohlgemutot nyerte meg. Nevezetes munkája a humanista orvos, Hartmann Schedel Világkrónikájának kiadása 1493-ban. A kötetet 1800 fametszettel illusztrálta, amelyek egyike Buda első ismert ábrázolása. Érdekessége a műnek, ami abban a korban nem számított rendhagyónak, hogy a metszetek nagy részét többször is felhasználták más-más felirattal.

Aldus Manutiust valamennyi kortársa közül a legkiemelkedőbbnek tartották. Kora legszebb antikváját metszette, és ő vezette be a nyomdászatban a latin betű kurzív formáját. Velencében megjelent kurzív betűs Vergilius-kiadása fordulópont a nyomdászat történetében. A mű megjelenéséig, 1500. december 31-ig számítjuk az ősnyomdászat korát.